2016. április 23-án részt vettünk a Mentálcsavar szervezte M.A.G.U.S. találkozón, mely nem csak jubileumi vagy, az első MCS-s találkozónk volt, hanem egyben életünk első seppuku szertartása is ide fűződik. Na de, ne rohanjunk ennyire a dolgok elejére. Szeretnék kicsit részletesebben mesélni kalandjainkról, így hát ülj le kérlek, készíts el egy kakaót vagy teát, netán végy magadhoz egy sört és figyelj jól, mert nem mindennapi lesz, amit most mesélni fogok.
Csapatunk, a Harakiri Haiboken koncepciója egy enoszukei nemes családhoz fűződik, a Haibokenekhez. A családfő életét vesztette, ugyanis elrabolták az általuk őrzött Gyémánt Harangot, melybe egy Onit zártak, s az ő felelőssége volt a veszedelmes ereklye kordában tartása. A feladattal azonban elbukott Toranaga Haiboken, a feladat így fiára szállt, hogy visszaszerezze a harangot és ezzel együtt a család becsületét is. Hushimi gondolkodás nélkül vágott bele a küldetésbe, hisz a család becsületénél mégis mi lehetne fontosabb? - Semmi. szerk. megj. - Szerencséjére nem egyedül kellett szembenéznie idegen országok veszélyeivel, ugyanis vele tartott fogadott testvére Kazumi Haiboken, apja hű társa, mestere és tanítója, Gado Nakademo és szerelme, ágyasa, Hikage Kurai is. Négyen indultak hát útra, reményekkel telve.
Aztán a csapat elkezdett játszani...
Ám még mielőtt folytatnám, egy dologra felhívnám a figyelmed! Csapatunk nem véletlenül kapta a harakiri nevet. Ezt máshogyan a japánok seppukunak nevezik, mely szertartásos öngyilkosságot jelent. Becsületüket a szamurájok csak ennek végrehajtásával kaphatták vissza. Igen, jó a következtetés, a becsületük az életüknél is fontosabb! Na, így indultunk mi el kalandozni :)
A modulunk bevezető része nem okozott fejtörést, a feladatot megkaptuk, elfogadtuk és kis városnézést követően el is indultunk Aligar, a bűnöző, kereskedő nyomába, kinél a kincsünket sejtettük. Átléptünk egy térkapun, majd hamar egy haragos tenger mélyén találtuk magunkat. Nem volt könnyű dolgunk a partra evickéléssel. A karakterem elájult, az úrfi, Hushimi fel akarta áldozni magát értem, melynek következtében, ninjánk, Kazu igyekezett még annál is jobban feláldozni magát uráért és így tovább. Nagy nehézségek árán azonban kijutottunk. Igazán élvezetes volt mindezek ellenére, régen izgultam már ennyire bármelyik karakteremért is, még a kimonokkal és teás készlettel teli zsákomtól is meg kellett szabadulnom, Gado pedig fegyveréről kényszerült lemondani az életben maradásért. Tényleg mindent megtettünk, hogy mind élve kijussunk a partra. Arra a partra, mely egy barlangüreg bejárata volt, zsákutca. Egy időre bent ragadtunk, ám legalább volt időnk kipihenni magunkat, gyógyulgatni és hangolódni a következő megpróbáltatásra, mely nem volt más, mint a barlang falán való felmászás. A dagály végeztével előbújtunk a járatból és edzett, tapasztalt barátunk, Gado mászni kezdett a 220 méter magas sziklafalon. Nem volt az sem meredek, sem csúszós. Jónak tűnt. Olyan mászásra alkalmasnak, biztos ti is jártatok már így :)
Ismételten tartanék egy kis szünetet! Térjünk ki arra is, hogy nagyon menő karakterekkel játszottunk ám! Az ifjú daimjo, az ő öreg barátja, a bátor harcművész, a ninja, kinek lépteit elnyeli a sötét, s mozgása akár egy macskáé, a gyönyörű ágyas, ki szerelemből tart urával. Nézzünk képeket is róluk és véssük eszünkbe, mily tiszteletet parancsoló egyéniség is volt mind!
 |
| Kazumi Haiboken |
 |
| Hikage Kurai |
 |
| Gado Nakademo |
 |
| Hushimi Haiboken |
Vezetőnk, urunk, reményünk és az utolsó Haiboken, harmadikként kezdett neki a mászásnak. Gado közölte, hogy van mászható út, kövessük, melyet Kazu meg is tett, s őt követte Hushimi. Azonban olyan dolog történt, melyre senki nem számíthatott. Megcsúszott és leesett a p****ba. Hikage hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta testével csökkenteni a 15 méteres esés súlyosságát, ám hiába. A szerelmes pár ronda, morbid ám fogjuk rá romantikus halált halt. Erről játék közben eszembe is jutott a Taipan könyv, melyben a könyv főszereplőjét, a tajpant és kínai asszonyát a hatalmas viharban összedőlt ház temette maga alá, s ölelkezve, szinte már mosolyogva lelték halálukat. Erre a gondolatra már annyira nem is tűnt borzalmasnak, ami történt, bár tegyük hozzá, nem így terveztük.
Gado, kinek ekkoron második urának halálát kellett végignéznie úgy döntött méltó módon búcsúzik e földi világ szenvedéseitől. Egy hajó észrevette sírunk füstjét - igen, igen, jedi temetést kaptunk! :) - és felajánlotta, hogy partra szállítja a két megmaradt kalandozót. Mikor ismét földet éreztek talpuk alatt, utuk egy sziklaszirthez vezetett, hol Gado megírta élete utolsó haikuját, sosem hallottunk még szebbet, s neki látott a ceremóniának. Nem részletezném, mit jelent ez, akit érdekel, utána járhat, azonban vigyázat, felkavaró lehet, aki meg tudja, az úgyis tudja. Kazumi Haiboken, ki nem vér szerint, de örökölte a társának oly kedves nevet, segédkezett a szertartásban.
A szél még utoljára varkocsba fogott hajába tépett. Papírra rótta haikuját, melyet méltónak érzett a pillanat szépségéhez, majd mély levegőt vett. Elővette kardját, melyet évek óta szorongatott már, várva, mikor használhatja majd. Eljött az idő, futott át a gondolat az agyán, mire egyszerre keserű mégis megkönnyebbült mosoly ült ki arcára. Magasra emelte a kardot és vágott. Társa reflexei nem hagyták cserben, suhintott ő is, mikor elérkezettnek érezte az időt. Izgult, nem akarta elrontani, nem akarta elvenni barátjától a nagy pillanatot, az évek azonban megedzették idegeit annyira, hogy még ilyen lelkiállapotban is tökéletes vágást ejtsen. A fej eleinte gurult, majd a széllel táncot járva haladt lefelé a mélybe a szikla szirt pereméről. Méltó befejezés volt, gondolta Kazumi, bárcsak az övé is az lehetne, ám ő soha nem fogja ezt kiérdemelni, mindig is tudta. Ám a halál közelsége okozta légkörhöz nem volt méltó ez a fajta mélabús gondolat, ez most nem róla szólt. Vetett egy utolsó pillantást a testre, majd ruháját arcába húzta, s oly gyorsan tűnt el, mintha soha ott sem lett volna.
